Bűntudatról, megbocsátásról
Foglalkoztatott a kérdés, vajon lehetséges-e elfogadni magunkat teljes egészében annak ellenére, hogy ebben az életünkben és előzőéleteinkben oly sok hibát követtünk el?
Hogyan lehet szeretni előzőéleteink béli alakításainkat? Hisz bizonyára sok sok olyan szerepet eljátszottunk, amelyben gonoszul viselkedtünk másokkal. Ösztönös reakció az eszmélő ember részéről, hogy a jóra próbál hangolódni, és elfelejteni rossz cselekedeteit. Az nem is lenne baj, ha az elfelejtés teljes megértésből és megbocsátásból fakadna. Ha elengednénk a rosszat, és nem csak eltakarnánk magunk elől.
Pedig fejlődésünk záloga az, hogy tudjunk megbocsátani mind magunknak, mind másoknak.
A reinkarnációt tagadók a Bibliának arra a részére szoktak hivatkozni, amely arról beszél, hogy az ember, halála után egy tetszhalál szerű állapotba kerül, amiből akkor fog felébredni, amikor eljön a feltámadás napja, a végső ítéleté, amikor Jézus Krisztus ítélkezni fog fölöttünk.
Tóbiás (Shaumbra portál) tanításaiban találtam rá ennek az állításnak az igazi értelmére: az ember halála után a lélek új életet tervez magának, és új emberi formában folytatja fejlődését, de előző élet béli aspektusa egyfajta emlékként megmarad. Számtalan ilyen előzőéleti énünk várakozik türelmesen, akikkel nem sokat törődünk, mert mindig az aktuális életre koncentrálunk, és itt próbáljuk kiköszörülni azokat a csorbákat, amiket akkor ejtettünk, amikor ők voltunk.
Eljön azonban az az idő, amikor krisztustudatunk végre felébred, és akkor végre tiszta ítélőképességgel, igaz szeretettel és elfogadással tudunk tekinteni minden előző életünkre, felszabadítva őket ítéletünk súlya alól, és újra magunkba integrálva őket. (Felszabadítva őket az alól a súly alól, hogy tetteiket negatívan ítéljük meg, és azt mondjuk róluk, hogy "ezek nem mi vagyunk". Tehát eltaszítjuk őket magunktól mert "nem voltak jók".)
A végső feltámadás tehát az lesz, amikor azokat a energiáinkat, amiket most elutasítunk magunktól, szeretettel újra magunkhoz öleljük, befogadjuk.
Nem kis feladat! Pedig ez az igazi megbocsátás.
Ha valaki rosszat tesz nekünk, legtöbbször sikerül túljutnunk rajta valahogyan.
- Lehet, hogy nem gondolunk a rosszra többet, de soha többé nem akarunk találkozni az illetővel.
- Lehet, hogy találkozunk vele, de neheztelünk rá a történtek miatt, és ezt esetleg éreztetjük is vele néha.
- Családon belül pl. helyreállhat a jó kapcsolat egy konfliktus után, de gyakori, hogy a sérelmet okozó múltbeli szereplését továbbra sem tudjuk elfogadni, csak "spongyát borítunk rá", nem beszélünk róla többet.
- Ritkán azonban az is előfordul, hogy úgy látjuk, ő is pont úgy cselekedett, ahogy mi cselekedtünk volna a helyében: legjobb képességei és tudása szerint a legjobbat tette, ami tőle telt. Ezért pedig nem lehet rá haragudni.
Az ember, fejlődésében elérkezett egy olyan ponthoz, amikor sok múlik azon, képes-e megbocsátani mindent, amit elmúlt életeiben elkövetett. Másoknak, vagy magunknak megbocsátani tulajdonképpen egyet jelent. Nem csak azért, mert minden ember testvérünk, hanem azért is, mert legjobban azok a sérelmek fájnak, amelyekhez hasonlót mi magunk is elkövettünk előző életeinkben mások ellen, legtöbbször az ellen, akitől most elszenvedjük.
Megbocsátás ide, megbocsátás oda, földi szemléletünk egyik alappillére a dualitás. Megkülönböztetünk jó és rossz dolgokat. Próbáljuk a jót magunkba integrálni, a rosszat pedig eltaszítani magunktól.
Mint említettem, ezen dilemmáztam egy ideje, amikor egyik reggel, félálomban egy hangszer húrja jelent meg előttem. Láttam, hogy a húr nyugalmi állapotban van, ezért nem ad ki semmilyen hangot. A csendben, ami körülveszi, a zene végtelen variációs lehetősége bennefoglaltatik, de egyik sem nyilvánul meg hangban.
Aztán egy láthatatlan kéz a húrt felhúzta nyugalmi állapotából, majd elengedte. A benne lévő feszültség miatt megindult egyenes helyzete felé, azt elérve azonban nem tudott ott maradni, hanem túllendült rajta a másik oldalra. Rezegni kezdett, és egy hang keletkezett a csendben abból, hogy a húr, az egyensúlyi állapothoz képest hol fölfelé, hol lefelé lendült ki.
Aztán húrok milliárdjai rémlettek fel előttem, amelyek hasonló módon rezegtek, mellé dobok, üstdobok, amiknek membránja ugyanígy adott ki hangot, amikor a láthatatlan zenész megütötte. Fúvós hangszerek, amik csendben voltak addig, amíg egy láthatatlan erő a levegőt meg nem indította bennük.
És rémlett, mintha hallanám a csodálatos zenét, ami a sok, egyéni rezgésből keveredik ki.
Aztán felrémlett egy végtelen hosszú polc, ami tele volt zenei felvételekkel. Végeláthatatlan sorban a sok komolyzene, könnyűzene, operett, jazz stb. Mennyivel szegényebb lenne nélkülük világunk. Milyen csodálatos dolog, hogy ezeket megteremtették valakik! És mindegyik zenei mű annak köszönheti létét, hogy voltak zenészek, és húrok, amik vállalták a rezgést!
Az, aki a zenét létrehozta, nem a hangszerkészítő volt!
Mi vagyunk a zenészek. Mi, teremtmények. Épp az "emberszimfónián" dolgozunk, annak pedig a "Dualitás" című tételén. A zenészek magasabb énjeink, a hangszer húrjait pedig földi életeink alkotják. Azokban hol fölfelé (a dualitás fogalmai szerinti jóság felé), hol lefelé (a dualitás fogalmai szerinti gonoszság irányába) lendülünk ki nyugalmi állapotunkhoz képest, az írott emberi történelemnél végtelenszer színesebb zeneművet létrehozva, amelyben szerepel minden gondolatunk, tettünk, érzésünk. Felváltva élünk meg jót és rosszat, felváltva vállalva jóságos és gonosz szerepeket a darabban.
Egy-egy földi életben azonban a műnek csupán mikroszkopikus részletét érzékeljük, hisz egy-egy rezgési periódus gyakran egy életnél is hosszabb ideig tart. A zenét csak a zenészek és a teremtő hallja, akik sok-sok millió rezgést hallottak már, amiből kirajzolódott a dallam.
Ha már nagyon tépjük a húrokat, túl vadul, disszonánsan játszunk, finoman, épp a megfelelő pillanatban érzékelteti, hogy van ennél szebb melódia is. Pl. elküld közénk egy szegény ácssegédet, aki néhány rezgésen keresztül, életével bemutatja, hogyan szólhatna szebben ez a dallam. Erre felfigyelünk, és lassan próbáljuk hozzá igazítani játékunkat, hisz nekünk is van ízlésünk, csak kicsit megfeledkeztünk magunkról.
A zene megteremtése ránk van bízva, és teremtőnk ránk is hagyja azt. A vízözön, Szodoma és Gomora vagy egyéb katasztrófák szintén a mi teremtésünk részeit képezték. Azért került rájuk sor, mert a teremtésnek vannak bizonyos szabályai, amik ezekhez vezettek.
Előző életeinkben tehát nem követtünk el mások ellen semmilyen bűnt. Épp csak arról volt szó, hogy nagy-nagy közös zeneművünknek hol ebben, hol abban az akkordjában játszottunk egy-két hangot. Akiknek rosszat tettünk, azok ezt elvállalták születésük előtt, mert ők egy másik akkordban akartak szerepelni. Mi viszont azt vállaltuk azzal, hogy nekik ártottunk, hogy ugyanazt az ártást nekünk is el kell szenvednünk másoktól, mert ezt követeli az egyensúly törvénye.
Pl. a történelem egyik legsötétebb alakja Néró, keresztények százait küldte a halálba. Ezzel százaknak biztosított lehetőséget arra, hogy bizonyítsák maguk, mások és Isten előtt, milyen óriási belső erőt ad ez a hit. Ugyanakkor Néró, az elkövetkező életeiben poklok poklát élhette meg, amiért ennyi fájdalmat, bántást okozott.
A Hang tanításokban Jézus kifejti, hogy neki senki nem tudott ártani, amikor a földön járt. Igaz, hogy üldözték, megkínozták, keresztre feszítették, de a lényének ezekkel nem ártottak. Maguknak viszont annál inkább, mert hasonló kínokat vontak magukra.
Arról nem is beszélve, hogy akkor, amikor a negatív oldalon állunk, az egység szelleme, és ezzel saját igazi természetünk ellen cselekszünk. Azokban az életeinkben szenvedtünk ettől.
Köszönjük hát meg összes előző életeink béli énünknek, hogy részt vállalt ebben a nagy műben, és gondoljunk rájuk nagy szeretettel. Ha a sötét oldalon álltak, akkor még nagyobb szeretettel és elfogadással tekintsünk rájuk, mert vállalásával mindegyikük gazdagított bennünket és az Atyát.
Valamint tekintsünk embertársainkra hasonló szeretettel és elfogadással, hisz ugyanabban a zenekarban játszunk!
Tudom, hogy a teremtés valójában lényegesen bonyolultabb annál, semhogy felfoghatnánk jelenlegi eszünkkel. Köteteket lehetne okoskodni arról, amit itt leírtam, cáfolva, vagy alátámasztani bizonyos részleteit.
Írásom célja mindössze annyi, hogy annak, akinek "szeme van rá", mutassak egy olyan világképet, amelyben könnyű megbocsátani magunknak és másoknak egyaránt. Ez minden okoskodás fölött áll.